Tetszik-e majd másoknak is az instagram oldal? Jól állítottam-e be a fényeket és a színeket a képen? Vajon ki tudom-e erőszakolni magamból a véleményt határidőre? Végzek-e a könyvvel időben? Tetszeni fog-e nekem is az a felhypeolt könyv? Most akkor én is azt a könyvet vegyem meg, ami a legnépszerűbb? Milyen gyakran kell posztolnom?

Sziasztok!

     Régóta nem volt már poszt instagrammon, és bejegyzés sem a blogon. Ezért is írok most Nektek. Eredetileg instastoryban szerettem volna elmondani mindazt, ami bennem van, de így írott formában talán több emberhez eljut, és maradandóbb is lesz. Többen is bekövettetek ez alatt, a közel 1 hónapos instagram, és 2 hónapos blogos inaktivitás alatt, ezt nagyon szépen köszönöm Nektek! A #Mutimitolvassak blog instagram profilján már közzétettem egy posztot erről a témáról, majd később megfogalmazódott bennem, hogy blogbejegyzés formájában is közzéteszem, talán kicsit bővebben kifejtve. 

     Ahogy ott is említettem már, itt is szeretném hangsúlyozni, hogy nem magyarázkodni szeretnék, nem mentegetőzni! Őszinte leszek: Elfogyott a kedv, a kezdeti lelkesedés, az inspiráció és az ihlet is. Nagyon örülök annak, hogy mindez most kikívánkozik belőlem, mert talán ez azt jelenti, hogy kezdem megemészteni a dolgokat, a problémákat, az akadályokat, így hamarosan visszatér mindaz, ami tavaly decembertől kezdett kiszállni belőlem. Azzal, hogy most őszintén leírom Nektek, olvasóknak, hogy mit is érzek, és milyen gondolatok kavarognak bennem, saját lelkemen is könnyítek. Tiszta lappal tudom folytatni a blogolást, később pedig visszatekintve rá, tudok belőle inspirálódni és erőt meríteni.

     Lehet többen is azt gondolják, hogy felesleges ez a „mentegetőzés”, hisz még nincs „olyan nagy” követőtáborom. Lehet fel sem tűnt senkinek, hogy nem voltak posztok és bejegyzések. Számomra ez a jelenlegi 257 ember, akik instagrammon követnek fontosak. Egyik platformon sem kuncsorogtam soha követőkért, olvasottságért vagy kedvelésekért. Itt a blogon sem tüntetem fel soha a nézettség/olvasottság számot, és a jövőben sem tervezem. Számomra nem ez a lényeg. Mások munkájánál sem a mennyiség, hanem a minőség a mérvadó a részemről. Úgy gondolom, hogy akik itt vannak és követnek, olvassák blogon a bejegyzéseket, Ők azért teszik, mert érdekesek a véleményeim és az ajánlóim. Kíváncsiak rám, és a könyveimre. Ezért úgy érzem, nem tűnhetek el egyik napról a másikra, legyen szó 257 emberről, vagy 57 ezer emberről.

     Amikor 2019. május 16.-án belefogtam ebbe az egészbe, és publikáltam a nagyvilágnak az első bejegyzésem arccal és névvel, majd 2019. szeptember 22.-én megcsináltam az instagram profilt hozzá, csupán a könyvek és az olvasás iránti szeretetből tettem. Nem hajtott engem sem hírnév, sem a recenziós példányok. Csupán ott állt egy halom könyv a polcomon, amik közül volt, amit imádtam, volt, amit kevésbé, és akkor azt gondoltam, hogy ne csak ennyi legyen az „Ő” életük. Ne csak annyik legyenek számomra, hogy megveszem őket, elolvasom őket, és ott porosodjanak. Szerettem volna kiírni magamból, hogy mit is adtak nekem, hogy mi is a véleményem, és azt akartam, hogy minél több emberhez eljussanak, megismerjék őket. Hobbiszerelem volt. 

     Később a hobbiszerelem átváltozott valami mássá. Egy rendszer lett, egy mindig ismétlődő rendszer. Egy idő után észrevettem, hogy már nem azért írok véleményt, mert hatással volt rám egy könyv, hanem mert azt éreztem, hogy kell a blogra az új bejegyzés. Már nem volt kikapcsolódás, és kiszakadás a néha kiábrándító világból az olvasás. Egyre inkább nem volt erőm és kedvem olvasni, egyre inkább teher lett, a blogolás, míg azon kaptam magam, hogy folyamatosan halogatom. Több recenziós példány is érkezett kiadóktól, ezeket igyekeztem határidőre elolvasni, majd kierőszakolni magamból valami véleményfélét. Utólag visszagondolva túl korán jöttek, még nagyon az elején.

     Az instagram oldalamat is többször újraterveztem, többször letöröltem képeket, mert nem láttam egységesnek, úgy gondoltam talán jobban tetszene egy külső szemlélőnek másképp. Egy idő után erre is elkezdtem „rágörcsölni”. És itt lett elég. Rájöttem, hogy engem is beszippantott ez a fekete lyuk, és már nem éreztem magaménak ezt a világot. Nem hagyhatom, hogy a közösségi média különböző negatív hatásai rám, és az olvasás iránti szeretetemre telepedjenek. Nem engedhetem, hogy teherré váljon egy hobbi, ami annyi mindenben segített már. Nem engedhetem, hogy feladjam a célt, hogy népszerűsítsem az olvasást. Tudom, hogy minden kezdet nehéz. Ugyanakkor addig kell ütni a vasat, míg meleg! Addig tudom én is formázni ezt a megvalósított álmot, amíg még lehet. Szóval még idejében érzékeltem, idejében léptem. Így azt láttam a legjobbnak, ha tartok egy kis szünetet, visszavonulok, és majd akkor térek vissza, ha már ismét érzem azt a hobbiszerelmet, mint az elején. Úgy érzem, kezdem! Köszönöm a türelmeteket.