Zsarnokság és forradalom, fájó múlt és megcsalt remények, majd új élet egy új világban. Vajon mennyi mindent vett el az 1956-os forradalom és szabadságharc az emberektől? Mit jelentettek a könyvek és az olvasás, a sztálinista terror, és a kommunista pártvezetés idejében? Elfogadás, megbocsájtás és továbblépés. Képes-e mindezekre az ember a világ másik felén, az álmok hazájában, Amerikában?
Fülszöveg: A tizenéves Julcsi osztályidegen szülők kisebbik gyermekekét az ötvenes évek Budapestjén nő fel. A zord, ellenséges világban szinte az egyetlen örömet a könyvek és az olvasás jelentik számára. Az ötvenhatos forradalom véres és zavaros napjaiban Julcsi menekülni kényszerül, és némi vargabetű után végül egy amerikai kisvárosban, távoli rokonainál köt ki. Az idegen országban nehezen találja meg a helyét, és a múlt árnyai is megnehezítik, hogy végre boldog lehessen. A rövid, ám annál mozgalmasabb Kennedy-korszakban a kamasz lány aztán lassan felnő, és megbarátkozik új hazájával. Julcsi-Julie-nak már otthon, Magyarországon is nagy vágya volt, hogy egyszer könyvesboltja lehessen. Vajon az álmok hazájában, Amerikában ez az álom is valóra válik?
Első könyvem volt az írónőtől, de biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó! Bár azt meg kell vallanom, hogy az '56-al és a holokauszttal kapcsolatos történetek külön helyet kapnak a szívemben, így talán elfogultnak is mondhatom magam.
Az első mondattól kezdve az utolsóig fenntartotta az érdeklődésem, sosem éreztem túlzónak egyetlen leírást vagy egy szereplő megnyilvánulását sem. A történet főszereplője Julcsi, vele követhetjük végig az eseményeket. Olvasás közben egyszerre megelevenednek a helyszínek, a leírások, és átjönnek az érzelmek. A történet elején még kisiskolás lányból, -aki talán úgy érzi, örökre a nővére árnyékában marad-, a végére egy okos és intelligens tinédzser válik, aki fiatal kora ellenére olyan eseményeket élt át, amiket egy embernek sem szabadott volna, és olyan lelki állapotokon lépett túl, amelyeknek köszönhetően ahhoz amit mond, az ami mellett érvel, és kiáll egyfajta bölcsesség és hitelesség társul.
A történetben fontos szerepet kapnak a könyvek és az olvasás. Egy olyan korban, amikor tömeges letartóztatások, statáriális eljárások, bebörtönzések és kivégzések zajlottak, amikor tömegeket taszítottak nyomorba, tartottak rendszeres terror alatt, illetve kínoztak meg, a könyvek, főleg egy-egy illegálisnak titulált példány -mivel akkoriban nem olvashattak azt az embereket, amit akartak- egy új világot nyitott meg előttük, szinte már szabadságot adott nekik. A szabadság mellett pedig tudást, saját gondolatokat. Egy ilyen rendszer legnagyobb ellensége pedig, a gondolkodó ember. Hisz nekik birkákra volt szükségük, akiket vakon vezetgethettek volna kényükre-kedvükre. Így váltak a könyvek is ellenséggé az emberek mellett.
Julcsi olvasásszeretete végigkísér minket a könyv alatt, és annak köszönhetően ismerkedik meg Matild nénivel, a könyvtáros hölggyel, akit később mélyen a szívébe zár. Kifejezetten tetszett a valósághű írásmód, sehol nem éreztem úgy, hogy Fábián Jankának szenzációhajhász céljai lennének. Reális valóságképet kapunk, amellyel együtt jár szerelem, boldogság, düh, remény, és csalódottság is. A karakterek egytől-egyig szerethetőek, hozzájuk illő tulajdonságokkal vannak felruházva, és Julcsi jellemfejlődése, amely szintén végigkövethető még szimpatikusabbá teszi a lányt. Kíváncsian várom a folytatást!
A gondolatokat nem tudják elpusztítani (...) A könyveket talán igen..de a gondolatokat soha.
Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért állnak hozzám annyira közel az 1956-os, vagy a holokauszttal kapcsolatos történetek, de biztosan köze van ahhoz, hogy mindig is csodáltam azokat az embereket, akik annyira bátrak, hogy saját magukért, és embertársaikért, vagy egy jó ügyért, a végsőkig képesek elmenni, harcolni és kiállni. Hisznek benne már akkor is, amikor a tett még csak egy gondolat, látják azt ami másnak még láthatatlan, és mernek lépni, amikor más visszafordulna. Sosem engedik el a reményt, a legnagyobb sötétségben is meglátják a fényt, és tetteiket nem a düh vagy a bosszúvágy hajtja, és amikor már minden rossz bekövetkezett, képesek az őszinte megbocsájtásra. Mivel egyre távolodunk ezektől az eseményektől, az emberekben egyre fakulnak ki az emlékek, egyre kevesebben vannak köztünk azok, akik mesélni tudnának, egyre elképzelhetetlenebbnek tartjuk, hogy újra átéljünk olyan borzalmakat, amiket elődeink. Talán nem is tudjuk mennyire szerencsések vagyunk, hogy nekünk nem kellett átélni ezeket a szörnyűségeket. Amikor a témában olvasok, pár percre mindig elgondolkozom azon, hogy vajon-én hogy viselkedtem volna a szereplő helyében. Vajon én is bátor lettem volna? Vajon én is megmertem-e volna lépni azt, amit Ő? ..
Nem lehet, hogy ennyi kegyetlenség létezzen a világban. Különösen nem néhány évvel az emberiség egyik legvéresebb háborúja után. Hát nem volt még elég a vérontásból, a szenvedésből? Miért kell újra és újra elpusztítandó ellenségeket keresni?
